A munkahelyen már gyakorta nem vagyok ember. Amikor dolgozni indulok, otthon hagyom azt, aki reggel felkelt. Nincs keresnivalója egy olyan világban, ahol a belső érték nem kell. Magamra öltöm a ruhát, ami elfedi a valós formát. Mutatok egy szerephőst, aki sablonosan ugrál. Mosolygok ha kell, mert ez a szabály. Mindenhol más. A lényeg az eladás. Hidd el, hogy őszintén ajánlom azt, ami a pénzedre vár. Persze, az is benne van, hogy ez pusztán csak belőlem fakadó jóság. Kicsit feje tetejére állt a világ…
Az elmúlt héten, megtapasztaltam újra a pénz hatalmát. Legalábbis a főnök azt gondolta, hogy az érvelés alapja a font vagy a dollár. Eldöntötte, hogy milliomos lesz belőle. Nem is köt szerződést senkivel. Azt mondja, ne bajlódjunk a bejelentéssel. Először csak barátkozzunk feketében. Aztán amikor már jó barátokká lettünk – és még le sem buktunk -, talán bejelentünk.
Angliában is dübörög a gazdaság. A hivataloknak fel sem tűnik, hogy egy hotel, a jogszabályokon kívüli vizeken úszkál. Sajnos a közös napozás és úszkálás a mocsárban, nem az én formám. Ezért már az elején világossá tettem, hogy az én zsákbamacskám nem feketében bújkál. “No problem” – mondta a főnök. A nap végére viszont már tudtam, hogy a szavai mögött, tartalom, az nincsen.
Megkezdtük rövid, de intenzív párbeszédünket munka közben. A pénz hatalmát tükrözik vissza a hotel éttermének márványfalai, minden szinten. Kicsit rideg. Kicsit kemény. A vendégek visszajelzései alapján kórházosra sikeredett a hangulat itten. De nem számít, mert tulajdonosként eldöntötték az irodában az első szinten. Ha valakinek nem tetszik – legyen szó vendégről, vagy alattvalóról -, az menjen innen.
A vendéglátás egy újabb minőségét ismerhettem meg, köszönetően, a munkaerő-közvetítős Krisztinnek. Aki mellesleg több ezer fontot akart legombolni a hotelesről, mert felhivott és kiközvetített engem.